Washington DC

Ez már a negyedik nap a székesfővárosban, ami meglehetősen kisvárosi New York után. Vannak széles utcák (nem utak), nagy parkok... (fotók később)
Voltunk a keddi szabadnapon a Capitoliumnál.
Kaptunk tourt a Kongresszusi Könyvtárban (Gutenberg biblia és olcsó misztika, az Amerikában ősinek számító épület tele van elég egyszerű, de ezért élvezetes szimbólumokkal) és 41 percet voltunk az Amerikai Indiánok Múzeumában is. Itt az épület sokszor érdekesebb volt a kiállításnál, mert utóbbi ritkán érintett számomra érdekes társadalmi kérdéseket, pl. szegénység vagy a devianciák, mint alkoholizmus, drogfüggőség, pedig ezek erősen hozzákötődnek a rezervátumokban élő indiánokhoz az USA-ban. Inkább a szokásos "ilyen ruhákat hordtunk régen, de ma már senki se veszi fel" dolgok voltak, ami azért néha, pl. a kihalt nyelvek számbavételénél elérte az ingerküszöbömet... A kiállítások sokszor érezhetően kompromisszumokon alapultak: nem ítélték el egyértelműen, legalábbis eléggé határozottan a vérségi alapon történő kiválasztást (ti. az számít indiánnak, aki elég indián felmenőt tud felmutatni). Így vannak teljes, fél és negyedvérűek. Elég hátborzongató.
Voltunk magában a törvényhozás épületében is. (Nem volt nagy spász, láthattuk, hogy hol unatkoznak az amerikai politikusok, nem tudom, nem nagyon fogott meg 4 motozás után az üres ülésterem.)

Viszont kedd délután átköltöztünk egy hatalmas Marriott hotelbe a tulajdonképpeni külvárosba, ahol gőzerővel folyik a lezáró konferencia. Az esemény a tőle elvárható izgalommal és hatékonysággal folyik, szerintem nekem a vártnál is kevesebb hasznot hozva... Na nem baj, legalább kiosztottam és begyűjtöttem a kötelező networkölésnél néhány névjegykártyát. Ilyen szép vagyok ekkor:

A szokásos ronda kép rólam

Most éppen kicsit semminek semmi értelme és haza akarok menni. És boldog születésnapot.

Sandy után

Jól vagyok, minden oké.
Az élet lassan visszatér a megszokott kerékvágásba, elindulnak a metrók is, mert anélkül ez a város halott. Manhattan déli részében még mindig nincs áram (részint mert lezárták, részint mert robbant az erőmű egyet), a vonatok észak és New Jersey felé jópárnapig egyáltalán nem, dél felé hétfőtől indulnak... A repülők nagy késésekkel, de járogatnak.

Ez talán a 6th Avenue - 23rd Street sarka, a Midtown kellős közepe Halloween éjszakáján - kísérteties

Tegnap egy ebéddel és egy kávéval megszakítva szűk 10 órát vett igénybe, hogy a cuccaimat elhozzuk Bed-Stuyból ide, Nyugat Harlembe. Sokat sétáltunk, vártunk a buszra, kicsit szürke-taxiztunk is... És ennyit az utóbbi 2 évben nem buszoztam, mint tegnap. Legalább ingyen volt. :)
A bennszülöttek is csak kóvályogtak az elsötétedett belvárosban, mert senki sem használja a buszokat ilyen távolságban, hiszen lassúak, minden sarkon megállnak és inkább egy fajta szociális intézményként működnek (aki tud rendesen járni, az metrózik).

Viszont tényleg megtanult összezárni ez az otromba nagy város.
Az emberek extra figyelmesek és kedvesek voltak, erre ez a két sztori emlékeztet:
Induláskor épp szállnánk fel a 4. buszra a harlemi 145. utcánál, mert mindegyik tele van. Egy nő babakocsival telefonál, hogy majd' egy órája vár. Egy férfi megpróbál átvágtatni rajta és gyermekén, majd hangos óbégatást fejleszt üvöltözéssé. A megállóban a buszra váró emberek egyöntetűen próbálják nyugtatni az idegbeteg embert kellő erélyességgel, mire az folytatja a szitkozódást és felmegy a buszra. (Needless to say, mi jó k-európaiként fülünket-farkunkat behúzva osonunk az események mellett.) Ott is megkapja a magáét egy nagydarab fekete palitól, hogy hogy beszélhet így, pláne egy kisgyerekes nővel, aminek hatására megfutamodik és gyalog folytatja útját. Tehát az emberek ellenálltak a bystander-szerepnek, ami azért nem mindennapos itt sem.

A buszozás azért is tartott ilyen sokáig, mert visszafelé több, mint 1 órát vártunk részben a Union Square-en, részben a 3. sugárúton különböző buszokra. Nagyon durva volt a szinte teljesen sötét belvárosban a meg nem érkező buszra várni... A rendőrök nem tudtak semmit (kicsit nyomni kellett őket, hogy egyáltalán akarjanak tudni valamit), az mta.info lehalt, a telefonjuk is (már akinek volt térereje). Végül persze egy jófej helyi pasi sietett segítségünkre, még kölcsönadott zseblámpát is, amíg el nem jutottunk a 6. sugárúthoz, ahol 10p múlva jött végre egy busz. Onnan márcsak 100 utcát kellett felbuszozni. 13:51-kor indultunk és 23:27-kor értünk haza.  

Már megszoktam, hogy ronda képeket posztolok magamról

Bed-Stuy

Ez egy régi bejegyzés, de végre eljutottam oda, hogy feltöltsem a fotókat.
Szóval 12 napja át is költöztem egy teljesen másik helyre, de valójában csak 7 buszmegállóval északabbra. Crown Heights nyugat-karibi és szegény feketék által lakott közössége után ez már Bed-Stuy, azaz Bedford-Stuyvesant, jól láthatóan közép-osztálybeli, főként feketék által lakott negyed (bár elég sok befalazott lakást látni). Ja, volt saját szobám, melegvíz, és két fürdőszoba 4 emberre... Sok híres rapper származik innen, de mostanában nem hallani a fegyverek ropogását (legalábbis azon a környéken, ahol én éltem).
Egy igazi brownstoneban laktam:

Brownstone

Lots o' brownstones

És az utolsó időszakra egy cukorfalat hálótársam is akadt Hugo személyében:

Igen, ebben a nem túl nagy ketrecben aludt. Meg néha a párnámon, a kis szemét.

És pörögnek a napok, eszméletlen sebességgel.