Washington DC

Ez már a negyedik nap a székesfővárosban, ami meglehetősen kisvárosi New York után. Vannak széles utcák (nem utak), nagy parkok... (fotók később)
Voltunk a keddi szabadnapon a Capitoliumnál.
Kaptunk tourt a Kongresszusi Könyvtárban (Gutenberg biblia és olcsó misztika, az Amerikában ősinek számító épület tele van elég egyszerű, de ezért élvezetes szimbólumokkal) és 41 percet voltunk az Amerikai Indiánok Múzeumában is. Itt az épület sokszor érdekesebb volt a kiállításnál, mert utóbbi ritkán érintett számomra érdekes társadalmi kérdéseket, pl. szegénység vagy a devianciák, mint alkoholizmus, drogfüggőség, pedig ezek erősen hozzákötődnek a rezervátumokban élő indiánokhoz az USA-ban. Inkább a szokásos "ilyen ruhákat hordtunk régen, de ma már senki se veszi fel" dolgok voltak, ami azért néha, pl. a kihalt nyelvek számbavételénél elérte az ingerküszöbömet... A kiállítások sokszor érezhetően kompromisszumokon alapultak: nem ítélték el egyértelműen, legalábbis eléggé határozottan a vérségi alapon történő kiválasztást (ti. az számít indiánnak, aki elég indián felmenőt tud felmutatni). Így vannak teljes, fél és negyedvérűek. Elég hátborzongató.
Voltunk magában a törvényhozás épületében is. (Nem volt nagy spász, láthattuk, hogy hol unatkoznak az amerikai politikusok, nem tudom, nem nagyon fogott meg 4 motozás után az üres ülésterem.)

Viszont kedd délután átköltöztünk egy hatalmas Marriott hotelbe a tulajdonképpeni külvárosba, ahol gőzerővel folyik a lezáró konferencia. Az esemény a tőle elvárható izgalommal és hatékonysággal folyik, szerintem nekem a vártnál is kevesebb hasznot hozva... Na nem baj, legalább kiosztottam és begyűjtöttem a kötelező networkölésnél néhány névjegykártyát. Ilyen szép vagyok ekkor:

A szokásos ronda kép rólam

Most éppen kicsit semminek semmi értelme és haza akarok menni. És boldog születésnapot.

Sandy után

Jól vagyok, minden oké.
Az élet lassan visszatér a megszokott kerékvágásba, elindulnak a metrók is, mert anélkül ez a város halott. Manhattan déli részében még mindig nincs áram (részint mert lezárták, részint mert robbant az erőmű egyet), a vonatok észak és New Jersey felé jópárnapig egyáltalán nem, dél felé hétfőtől indulnak... A repülők nagy késésekkel, de járogatnak.

Ez talán a 6th Avenue - 23rd Street sarka, a Midtown kellős közepe Halloween éjszakáján - kísérteties

Tegnap egy ebéddel és egy kávéval megszakítva szűk 10 órát vett igénybe, hogy a cuccaimat elhozzuk Bed-Stuyból ide, Nyugat Harlembe. Sokat sétáltunk, vártunk a buszra, kicsit szürke-taxiztunk is... És ennyit az utóbbi 2 évben nem buszoztam, mint tegnap. Legalább ingyen volt. :)
A bennszülöttek is csak kóvályogtak az elsötétedett belvárosban, mert senki sem használja a buszokat ilyen távolságban, hiszen lassúak, minden sarkon megállnak és inkább egy fajta szociális intézményként működnek (aki tud rendesen járni, az metrózik).

Viszont tényleg megtanult összezárni ez az otromba nagy város.
Az emberek extra figyelmesek és kedvesek voltak, erre ez a két sztori emlékeztet:
Induláskor épp szállnánk fel a 4. buszra a harlemi 145. utcánál, mert mindegyik tele van. Egy nő babakocsival telefonál, hogy majd' egy órája vár. Egy férfi megpróbál átvágtatni rajta és gyermekén, majd hangos óbégatást fejleszt üvöltözéssé. A megállóban a buszra váró emberek egyöntetűen próbálják nyugtatni az idegbeteg embert kellő erélyességgel, mire az folytatja a szitkozódást és felmegy a buszra. (Needless to say, mi jó k-európaiként fülünket-farkunkat behúzva osonunk az események mellett.) Ott is megkapja a magáét egy nagydarab fekete palitól, hogy hogy beszélhet így, pláne egy kisgyerekes nővel, aminek hatására megfutamodik és gyalog folytatja útját. Tehát az emberek ellenálltak a bystander-szerepnek, ami azért nem mindennapos itt sem.

A buszozás azért is tartott ilyen sokáig, mert visszafelé több, mint 1 órát vártunk részben a Union Square-en, részben a 3. sugárúton különböző buszokra. Nagyon durva volt a szinte teljesen sötét belvárosban a meg nem érkező buszra várni... A rendőrök nem tudtak semmit (kicsit nyomni kellett őket, hogy egyáltalán akarjanak tudni valamit), az mta.info lehalt, a telefonjuk is (már akinek volt térereje). Végül persze egy jófej helyi pasi sietett segítségünkre, még kölcsönadott zseblámpát is, amíg el nem jutottunk a 6. sugárúthoz, ahol 10p múlva jött végre egy busz. Onnan márcsak 100 utcát kellett felbuszozni. 13:51-kor indultunk és 23:27-kor értünk haza.  

Már megszoktam, hogy ronda képeket posztolok magamról

Bed-Stuy

Ez egy régi bejegyzés, de végre eljutottam oda, hogy feltöltsem a fotókat.
Szóval 12 napja át is költöztem egy teljesen másik helyre, de valójában csak 7 buszmegállóval északabbra. Crown Heights nyugat-karibi és szegény feketék által lakott közössége után ez már Bed-Stuy, azaz Bedford-Stuyvesant, jól láthatóan közép-osztálybeli, főként feketék által lakott negyed (bár elég sok befalazott lakást látni). Ja, volt saját szobám, melegvíz, és két fürdőszoba 4 emberre... Sok híres rapper származik innen, de mostanában nem hallani a fegyverek ropogását (legalábbis azon a környéken, ahol én éltem).
Egy igazi brownstoneban laktam:

Brownstone

Lots o' brownstones

És az utolsó időszakra egy cukorfalat hálótársam is akadt Hugo személyében:

Igen, ebben a nem túl nagy ketrecben aludt. Meg néha a párnámon, a kis szemét.

És pörögnek a napok, eszméletlen sebességgel.

Tölcséres Sziget és Vilmosvár

Sok félkész írásom van itt talonban, de most Tessza szobájában ülök, a gépem Brooklynban a képekkel... Pedig már kétszer költöztem, amiről meg akarok emlékezni, de most jön Sandy (vagy ahogy Halloweenra utalva itt hívják a bájos újságírók: Frankenstorm), a hurrikán, ami izgalmassá teszi a holnapi hétfőt, de már kicsit a mát is.
Ma voltunk Coney Islanden, ami Brooklyn egyik legdélebbi részén van az óceán felé. Elég vicces hely, híres az óceánparti régi vidámparkjáról és a mögötte húzódó szocbérlakás-tömbökről:

Direkt nem fekete-fehér, mert az már annnnnyira lejárt

Mivel már kőröztek a parti őrség emberei kocsikkal és erősödött a szél, csak pár percre ugrottunk ki a frissiben lezárt mólóra. Mit lehet tenni, mókáztunk.

Introducing the new hat

Újratervezés Nathan's féle sajtos krumplival

És aztán a parton, a boardwalkon is elengedtük magunkat:

Igen, a pálmafa a lényeg

Aztán elsétáltunk az erősödő szélben a szomszédos Brighton Beachre, ahol szinte kizárólag oroszok élnek és minden oroszul van kiírva a magasvasút alatt...

Egyébként letérve a főútról egy alsó-középosztálybeli negyed tárult a szemünk elé romos kisházakkal és Nicu kedvencével:

Baby Jesus

Utána átmentünk Williamsburg haszid zsidó negyedébe, ami elég fura, kissé ijesztő élmény volt. Az emberek mind nagyon hasonlóak voltak (kendő- és parókadivat a házas nőknél), az üzletekben csak nagyon hasonló, kizárólag fekete ruhákat árultak és eléggé kinéztek ám minket... (ezért fotókat sem csináltunk) Viszont érdekes élmény volt és mivel ott szatmári zsidók élnek, ezért végre igazán hazai jellegű kaját ettünk: káposztás tészta és gulyás.

Végül kb. az utolsó metrókkal értünk vissza és azóta itt csücsülünk Tessza szobájában és várjuk az eseményeket. Fenn vagyunk Nyugat-Harlem egy dombján, a Broadway mellett. Rendesen bevásároltunk, ezért holnap sós és édes palacsontát fogunk csinálni, juhéj!
Beszámolok majd az eseményekről.

Tominak

Erről a két képről te jutottál eszembe:

Szelíd (?) motorosok át a piroson @ Worth - Centre

Federal Reserve - ha emlékszel még a Die Hard 3.-ra

New York, NY - első lépések

A könnyed 2 órás repülőutat átaludtam, hála az előszülinapomra kapott nyakmerevítős párnának. Rám is fért az alvás, az előző éjszakai buli mély nyomokat hagyott bennem. És nem voltam egyedül: hármasban mentünk ki a repülőtérre taxival, de az egyik srác nálam is rosszabbul bírta az éjszakázást. Meg is kellett állni félúton, hogy megváljon az elhasználódott sapkájától...
De 16h körül megérkeztünk és a LaGuardia reptéren már vártak minket a házigazdáink: Mo és Jennifer, a Community Voices Heard nevű szervezet kedves és türelmes munkatársai, melegjogi aktivisták, miegymás. És elindultunk Mo SUV-jával, át a városon először Kelet-Harlembe, ahol a szervezet irodája van. Ott pont egy cigi erejéig álltunk meg és a délutáni csúcsban mentünk tovább a Franklin Delano Roosevelt Drive-on Brooklynba. Hát, két megállóval közel 3,5 órát autóztunk egészen - Mo szerint - Brooklyn legjobb kínai étterméig. Fárasztónak tűnt, de rájöttem, hogy a helyiek a fél életüket utazással töltik A-ból B-be, akár kocsival akár metróval mennek. Azt mondják meg lehet szokni. (A statisztikák mindig hazudnak, de most azt mondják, hogy ez az egyetlen nagyváros az USA-ban, ahol az háztartások többségének nincs autója.)

Az éjszakáimat azóta egy hattagú fiatal aktivistaközösség nappalijában töltöm, van itt minden: queer, hippi, alkoholista, leszbikus, fekete, fehér, latino, egyetemista és kékgalléros dolgozó... És mind nagyon kedvesek velem. A Crown Heightson lakunk, de nem ám a Kingston Avenue-nál, ahol a haszid és mindenféle zsidók laknak, hanem eggyel arrébb, a 4-es metró végállomásánál, a Utica Avenuenál, a West Indies kajáldák árnyékában az Eastern Parkwayen. Sok a szemét, sokan alszanak az utcán is, szóval tisztára mintha otthon lennék, csak vannak fák és nagyon gyakran én vagyok az egyetlen fehér srác az utcán. Kellett 2 nap, amíg megszoktam, de már egyáltalán nem para.
Szóval nem egy gazdag környék, cserébe a srácok összesen $1500-at fizetnek havonta az ikerház feléért. Mondjuk fűtés még mindig nincs, most elment a melegvíz is, viszont van teraszuk és szép a táj a tetőről:

Na, ki ismeri fel a híres felhőkarcolókat a láthatáron?

Már az első este kellemes volt: kinn cigiztem a bejáratnál az egyik hostommal, amikor a szomszédban lakó egyik nő szólt, hogy feast van náluk, menjünk már át.
Megismerkedtem a ghánai és brit-guyanai névadási szokásokkal (pl. a második név mindig a születés napjától függ, tehát a hétfőn született fiúknak mind ugyanaz a második keresztneve), ettünk ghánai főtt kukoricát, meg ittunk kis portóit is, nagyokat nevettünk, kellemes volt.

Még három rövid dolgot említek:
- Választás: mindenkit foglalkoztat körülöttem és a legtöbben a kisebbik rosszat fogják választani.
- Kuka: mivel sikeresen visszaszoktam a dohányzásra ($12 egy doboz 20db-os Marlboro) és nem szeretek szemetelni, ezért feltűnt, hogy milyen kevés kuka van az utcákon. Blokkonként 1-2, de azok ilyen robbanásbiztosnak tűnnek, cserébe összegyűjtik az esővizet is.
- NY-ban egész sok az európai autó, és nem csak a luxusból.

Chicago 2.

Hát ennél izgalmasabb címet viselő bejegyzést is olvastatok már, ez tuti, de legalább informatív.
Na, most megmozgattam az agyamat kicsit, hogy felidézzem, mit is csináltunk Chicagoban a másik két napon, mielőtt idejöttünk New Yorkba.

Erre jutottam:
Voltunk a National People's Action nevű 40 éve működő ernyőszervezetnél, ami 29, főként keleti parti és közép-nyugati államban tevékenykedő közösségszervező csoportot tömörít. A fundraisingért felelős vezető, Jeff Pinzino tartott nekünk előadást a szervezetéről és a közösségszervezés chicagoi történetéről.
Előbbivel kapcsolatban nekem a legérdekesebb dolog az volt, hogy a tagszervezetek mérettől és helyzettől függően hajlandóak (Jeff által jelképesnek nevezett) $500-$3500 közötti éves tagdíjat fizetni, amiért cserébe valódi szolgáltatásokat kapnak. Persze nem ebből él meg a szervezet, hanem az USA-ban elterjedtnek tűnő magánalapítványok adományaiból és pályázataiból, de csinálnak adománygyűjtő eseményeket is.
Történetileg meg az egyébként egész fiatal nagyváros mindig is sok kétkezi (kékgalléros) dolgozót vonzott és nyomott el, amivel szemben komoly mennyiségű erőfeszítést fejtettek ki. Ennek első lenyomata az 1886-os Haymarket Riot volt, amikor is a munkások a 8 órás munkanapért tüntettek. Ez már akkor is elérhetetlennek tűnt... :) Egyébként vérengzésbe torkollott a dolog, ennek köszönhetjük a világszerte ünnepelt május elsejét, mint a munka napját. Egyébként ez az USA-ban nem munkaszüneti nap!
Később kiemelte helyi viszonylatban (a blogomban már citált) Saul Alinsky tevékenységét (1930-as évek), Martin Luther King beszédét (1966), Harold Washington polgármesterré választását (az első nagyvárost vezető fekete polgármester, nevét most egy belvárosi könyvtár is őrzi, megválasztása egy egyébként is fontos évben történt, 1983), az Immigrant Mega Marches-t (2006), és persze a két slágert: Obama megválasztását és az Occupy mozgalmat is.
(Kicsit sok lesz a szöveg, ezért felüdülésként random képeket dobálok be. Nem, nem használok photoshopot. Igen, szeretem a felhőkarcolókat. Egyébként alig léptünk ki Chicago belvárosából.)

Ezzel mit akar mondani a művész?

Egy nagyszerű szerkesztési fogásként kifelejtettem a Jeff által felsoroltakból Jane Adams Hull-House-át, ahova ezt követően látogattunk el.

Ez az 1889-ben alapított intézmény eredetileg egy, de csúcspontján számos épületből álló komplexum névadójának, Jane Addamsnek köszönhetően több évtizeden keresztül szolgálta bevándorlók hadát. Felső-középosztálybeli jótékonykodásból világmegváltó szándék nőtt ki, de a korabeli felmérésekből látszik, hogy az osztálystruktúra az intézményben élők között is fennmaradt: a színesbőrű szegények elkülönült helyen éltek a többi szegénytől. Hát, nem könnyű megmenteni a világot.

A Hull-House ma múzeumként működik és a University of Illinois at Chicago területén van, ahova később visszalátogattunk, hogy az Institute for Policy and Civic Engagement nevű részleg vezetőjével beszéljünk. Joe Hoereth az egyetemek társadalmi mozgósításban és változásban betöltött ill. betöltendő szerepéről beszélt. Érdekes volt látni, hogy ott legalább ők egyensúlyoznak a szakpolitika és a politika határvonalán, ellentétben pl. a 376 éves ELTE-vel, aminek legtöbb részéről - legalábbis amíg odajártam - igyekeztek hermetikusan kizárni a politikát. Mondjuk ez a tény lehet valami összefüggésben azzal, hogy az egyetem Bölcsészettudományi Karának Hallgatói Önkormányzatának egykori ifjú titánjai túlnyomórészt a Jobbikban ülnek ma...
Beszélt még a társadalmi részvétel érdekében létrehozott (a nehezen kipréselt adatok szerint párszáz ember által látogatott) honlapjukról és a közösségi média szerepéről a mozgósításban. Hát, nekem ezek a dolgok nem voltak túl sokatmondóak, talán azért mert főként hajléktalan és szegény emberekkel dolgozom. A nyáron közel 120 közmunkással beszéltem és kettőjüknek van emailje.

Tumultousity for an Eastern-European

És mivel imádom a felhőkarcolókat, ezért felmentünk a SkyDeckbe is, ami a Willis (ex-Sears) Towerben található. 103. emelet, voltak ostoba hűtőmágneses mütyűrök is, de a lényeg a kilátás:

A kép Dinók Heni munkája, és még hozzá tartozik egy pár láb is

Az utolsó este még bulizni is voltunk egy élőzenés helyen. Nagyon jól éreztük magunkat, de ezer szónál többet mond ez a fotó:

Nem mondom, hogy nem direkt volt, de még határozottan az italok előtt

A lila mellényes bolgár fiú előző nap kapott egy emailt, hogy politikus lesz a hazájában. Én szerintem nem. Már a fotó alapján. Azért megnézem a spam foldert.

Shipshewana + Chicago - UPDATED AMISH

Kilenc nap után újra itt... Sok volt a látni- és csinálnivaló dolog és nem nagyon volt ihletem sem, bocs minden kedves érdeklődőtől.
De most röviden összefoglalom, hogy mi volt a vicces nevű Shipshewanában és a kevésbé vicces nevű Chicagoban.

A Toledoból Chicagoba vezető 4,5 órás buszutat Indiana államon áthaladva egy kellemes megállóval szakítottuk meg, mert Shipshewana az amish és mennonita (és a hutterita) közösség egyik központja (egy rurális kisváros). Megnéztünk egy múzeumot az előbbi két közösségről, mert a harmadik csoport nagyon jelentéktelen - ahogy elmondták. (Számban is kevesen vannak, a világszerte összeszámolt szűk 2 millió fő 3%-át képezik.) Mondanom sem kell, hogy ez a csoport, a hutteriták Kelet-Európából származnak és sokkal kevésbé ismertek, mint társaik. :) Egyébként mindegyik a reformációban kialakult anabaptista, vagyis újrakeresztelt mozgalomból nőtt ki, különböző vezetőikről kapták neveiket és darabolódtak a XVI. században. Mindannyian konzervatívan viszonyulnak a változásokhoz, de változó mértékben. Persze láttunk kis fekete egylovas kocsikat hajtó amishokat is, de fotókat nem készítettem (mert nem működött a masina), mondjuk nem is szeretik a fotózkodást.  Nagyon érdekes volt látni a benzinkútnál kikötött lovaskocsikat, amikből a háziasszonyok egyszínű dísztelen ruhában kecmeregtek ki főkötőben, hogy vegyenek valamit. A másik két csoport tagjai azért használnak autót (bár a legtöbben csak feketét), elektromos hálózatot, ilyesmit.
Ebédkor pedig a helyi önkormányzat egyik volt tagjával beszélgettünk helyi amish (német-jellegű) ételeket eszegetve. Kevesebb, mint 500 szavazó van a környéken és erre öt tagú képviselő testület jut. (Mivel az anabaptisták az állam és vallás totális elválasztása mellett törtek lándzsát az állam korruptsága miatt, ezért az amishok nem szavaznak.) 

Estefelé érkeztünk meg Chicagoba, a hotel a Magnificent Mile északi végén volt, ami a helyi sznob bevásárlónegyed felhőkarcolókkal, így a lányok el is rohantak vásárolgatni. Én meg nagy nehezen vettem egy töltőt a fényképezőhöz (köszi Lúd!) és telefonkártyát a kölcsönkapott amcsi mobilhoz (köszi Judit!). Így innentől kezdve élvezhetitek fotóművészetemet. A hotelünk ennek a szomszédságában volt:

Hancock Tower - nem mentünk fel

Ez még mindig a hotelünk utcája, ahol jól megfér egymás mellett a hamis középkor és a '80-as és '90-es évek építészete

A többi napokról a továbbiakban, lesznek még fotók is, de nem sok. És szép lassan elérünk New Yorkba is. :)

UPDATE: szereztem fotót az egyik kollégától, thanks Vlad Catuna!

Forgalmas kereszteződés amish szekérrel

roller coaster

Huh, vasárnap este van (itteni idő szerint, ami Magyarország -6óra), nem pihentem ki magam az első hétvégén.

Ma például a bő órás autóútra lévő Cedar Point vidámparkban töltöttem a napot kilenced magammal, ahol nagyon durva hullámvasutak vannak! Talán nem is baj, hogyha a fővárosiba nem jutok el többet. :) A Raptorral kezdtük, aztán még két másikra is felültünk...  Fotóim persze nincsenek.
Mivel 8-12 C volt és szitáló eső alkalmanként, ezért nem voltak sokan, így a sorállások nem voltak vészesek, átlag 20-30 perc alatt bejutottunk mindenhova. Aztán rossz idő lett, rajtam kívül mindenki haza akart menni, de a megbeszélt találkozó időpontjában ketten nem jelentek meg, a keresés eredménytelen volt (nem meglepő, hatalmas ez a hely) és ezért szerencsére maradtunk még! :) És akkor felültünk erre a cuccra, na többet nem ülök fel másra, ez tuti!

Ez mondjuk nem volt annyira fárasztó, de szombaton is aktívan pihentünk. Elmentünk egy régi gyárépületből átalakított Imagination Stationbe, ami a helyi Csodák Palotája, bár inkább a nagybátyja. Gyerekeknek van, de nekem is izgi volt 1,5 óra erejéig. Mondjuk az mindig kicsit vicces, amikor a kőolajtermelő multik tanítják a gyerekeket energiatakarékosságra, de ezt már tényleg csak a belső komcsim mondatja velem. :)
Aztán a Toledo Zooba mentünk el, ennek nem volt nagy sikere az átlagosan 35 mérföldes szél - szitáló eső - 7 C fok kombó miatt. Szegény zsiráfok a fülüket-farkukat behúzva vánszorogtak.
És este meg jött a már beígért nemzetközi diszkóparti a Magyar Klubban. A kajára ezúttal sem lehetett panasz, én is felvonultam az otthonról hozott pilóta- és mesekeksz készletemmel, viszont a zene valahogy nem sikerült igazán táncolósra, bár nekem nehéz eleget tenni ilyen téren.
Cserébe egyrészt láttam, hogy a helyiek nagy örömére az Ohio State Buckeyes egy nagyon sokpontos meccsen lenyomta a Nebraskát, másrészt megismerkedtem a helyi "magyar" italspecialitással, a Birmingham Car Bombbal. Az ital a következő:
- szar sörbe pirospaprika szórva (ezt Toledo magyar testvérvárosa, Szeged biztosította)
- egy feles pálesz belebúvározva (van import Zwack, hát eléggé ipari)
- és a tetejére egy kis tepertő v sonka, épp mi van kéznél.
 Hát nem vonzó? Én a sört utálom, ezért megúsztam a dolgot. "Elképesztő nemzetközi sikere volt."
Utána a helyi dj-vel és barátaival elmentünk még néhány helyre, hát eléggé feltankolva estem ágyba f2 körül.

Micsoda regresszív hétvége!

polityika

Okt. 5., péntek.

Mára elromlott az idő, így csak kis szerencsével sikerült elérni, hogy ne legyünk egész nap a városi önkormányzat 11 C-ra hűtött konferenciatermében. (Amikor szóltunk, hogy hideg van és nem kell légkondi, akkor jött egy szaki és bekapcsolta a fűtést. Nem lekapcsolta a kondit, ahogy valahogy mindenki várta volna, nem.) A kilátás jó volt a tetőétteremből, mondjuk csak a 13. emelet volt:

Downtown Toledo, OH - ez csak az egyik oldala, 300ezer emberre egész sok felhőkarcoló

 De amíg ott voltunk, sorjáztak a politikusok.

Először Patrick A. McLeant, a városi önkormányzat pénzügyi vezetőjét hallgattuk meg a költségvetéssel kapcsolatban, ami jó volt, mert rávilágított a területi politikában észlelhető különbségekre. Volt kis összehasonlítgatás is, adott tippeket arra, hogy hogyan érdemes megközelíteni és meggyőzni egy politikust, de már ekkor feltűnt, hogy konkrét kérdésre a politikusok a szabadság földjén sem válaszolnak konkrétan.

Ezután Tracee Ellis, az önkori ifjúsági irodájától (nem-politikus) beszélt a nyári táboros programjáról amit másodszorra rendezett meg idén nyáron. Ez egy hat hetes ingyenes program 12-18 éves fiataloknak. Ő is személyes sztorival kezdte, de eléggé sokfelé leágazott, ezért hosszúra nyúlt a dolog, miközben engem nem érint ez a téma és a módszer sem annyira. Nem is nagyon éreztem a kapcsolhatóságát a közösségszervezéshez, viszont több fellownak meg láthatóan jól jött a téma. (Azért J-nak is viszek szórót, szakmailag. <3!)

Harmadikként a láthatóan az újraválasztásáért küzdő, megyei szinten demokrata színekben politizáló Wade Kapszukiewicz beszélt hozzánk. Jó mondókája volt, sztorizott is kőkeményen, de aki már elolvasott 2 HVG cikket az amerikai politikai rendszerről, annak sok újat azért nem mondott. Viszont abszolút kampányüzemmódban tolta, az állampolgárok aktivitását elvárva nézte hülyének a szegényeket, mert nem írnak neki elég emailt...
Na jó, egy vicces poénja volt. Nemrég az USA-ban az Alkotmánybíróság szerepét betöltő Legfelsőbb Bíróság átalakította a politikai kampánytámogatások rendszerét. A mostani kampányban már cégek a nyilvánosság kizárásával reklámozhatnak elnökjelölteket, mert a szólásszabadság része az is, hogy az emberek mire költenek pénzt, és ebben az esetben a cégek embernek számítanak. Ennek hatására Obama és Romney becslések szerint egyenként 1milliárd dollárt költenek a kampányra. Ez elég kemény logikai cucc a bíróság részéről, amire azt idézte:
"Akkor hiszem el, hogy a cégek emberek, ha majd Texasban kivégeznek egyet közülük."

Hogy kicsit egyensúlyba hozzon minket, utána Peter Ujvagi beszélt, aki szüleivel 7 éves korában költözött az USA-ba. A '70-es években közösségszervezőként dolgozott, de aztán - szavaival élve - átlépte a Rubikont és megnyerte a választásokat előbb városi, majd más szinteken is. Nagyon fontos dolgokat mondott az elhivatottságról és a különböző módszerek közötti különbségekről. És nem traktált minket olyan hülyeségekkel, mint a kollégája.

Mind küzdenek, hogy ott maradjanak - Marcy Kaptur még szerephez jut majd

Utolsóként Ramon Perez beszélt, aki a közeli Greenbelt Place nevű housing project-ben (kb. szomszédság) élőket igyekszik megszervezni. A kétszintes egylakásos sorházakból álló szomszédság lakásaiban szövetségi lakbértámogatással élnek dolgozó szegények. Az épületek le vannak rohadva és nagyon-nagyon sok élősködő (csótány, poloska, rágcsálók) vert tanyát ott. A helyet egy hirtelen ötlettől vezérelve meg is mutatta nekünk a helyszínen, mert kb. 5 perc sétára volt a negyed az önkoritól. (Lakásba be nem jutottunk, aminek néhányan örültek is.) Ott találkoztunk a lakók csoportjának egyik fiatal vezetőjelöltjével, Simmie-vel. A húszas éveiben járó srác eléggé készen volt, mert két munkahelye is van, az egyikben autószerelő robotokat javít, a másikra nem emlékszem. De a 16 fős csoport érkezése feltüzelte annyira, hogy 4x-re is felhívja Marcy Kaptur kongresszusi képviselőnő irodáját. A hívás célja az volt, hogy megtudjuk: mikor válaszolnak a csoport két hete elküldött nyílt levelére, amiben megkérték, hogy szervezzen a képviselőnő egy találkozót a szövetségi lakhatásügyi hivatal (Housing and Urban Department, HUD) és a lakásokat fenntartó profitorientált kaliforniai cég képviselői között. Lerázósak voltak, ezért személyesen elslattyogtunk a képviselőnő arcképével díszített utcán a képviselőnő arcképével díszített irodájáig. Ott morcosan néztünk, Simmie határozottan érdeklődött, "Mrs. Kaptur képviselőnő Clevelandben, a levélért felelős Sue pedig naggyon fontos megbeszélésen ül", nyomást gyakoroltunk szegény recepciós srácra, aztán elmentünk. Pár perccel később jött a telefonhívás, hogy kötözködjenek: miért nem Simmie telefonszáma van a levélen...?
Itt azért belém hasított néhány emlék és rájöttem, hogy sok demokratikus eszközt megtanultunk már fejlettebb társainktól.
Simmie-nek tényleg jól esett a támogatásunk, itt az obligát közös fotó:

Találjátok ki, melyik Simmie :)

A délelőtt megismert Tracee elvitt néhány srácot magával este megnézni a 'hoodot, amíg én pihentem kicsit. Ezért cserébe másnap Tracee egyik fia jött dj-nek az őrületes diszkóbuliba. De erről később.

navégre

Okt. 3 - 4.
Kis kimaradás volt a hírfolyamban, de most pótolok mindent. Mindent, eskü!

Szerda reggel a közeli Oregon kisvároska templomában található Food For Thought nevű ételosztó szervezethez látogattunk el. 4 évvel ezelőtt néhány helyi srác elkezdett a városközpontban a könyvtár előtt csámborgó hajléktalan embereknek szendvicseket vinni, és hozzá megértő beszélgetést felkínálni. Ez eléggé bejött nekik, amit később itt nem túl ritka food pantry-vel ("éléskamra", ahol odaadják az embereknek a tartós élelmiszereket) és mobil ételszállítással fejeltek meg.
A pantry-jük választós elven működik, vagyis van olyan 30-féle tartós élelmiszerük (na nem csak szárazbab, hanem tészta, mikrózható izék, zöldségek, üdítők, konzervek, stb.), amiből meghatározott mennyiséget vihetnek el az emberek, de összességében tetszés szerint akár mindegyikből (igaz, hogy csak havonta egyszer).
A kaját helyi élelmiszerbankokból és adományból szerzik. Előbbiből kettő van a közelben: az ingyenes, ahol rosszabb a kínálat, és a másik, ahol fizetni kell, mert a nagy bevásárlóláncokkal kötött szerződései miatt jobb a választéka... Ez azért elég kemény volt nekem.
2 félállású dolgozóval és sok önkéntessel dolgozik Sam, az újdonsült igazgató. Körbevezetett minket a birodalomban, ami pár termet és egy közösségi kertet is magában foglal. Őt aztán - helyi szóval élve - elég szép challenge-nek tettük ki, mert szétszedtük a szervezet misszióját és nem túl óvatosan kb. 4 különböző fejlesztési vonalat ajánlottunk neki... :) Végül persze én voltam a főgonosz, mert kimondtam, hogy nem hiszek a szolgáltatásnyújtásban, mert önmagában nem old meg semmit. Na, a kedves szlovák és román szocmunkás kolleginák azóta is ezt emlegetik engem látva. What the heck.

Ezzel el is ment az idő, rohantunk ebédelni a Lourdes Egyetemre, ami egy nemrég egyetemi rangot kapott katolikus intézmény. Voltak ilyen csúnya templomszerű színes-üveges (nem hívnám másnak) megoldások az 50-es években épített épületeken. És srácok, hogy a mai egyetemisták milyen fiatalok!
Ebéd után itt találkoztunk néhány helyi tanárral, akik nagyon kulturáltan leszúrtak minket, mert késve értünk vissza a cigizésből. A cigizőhely egyébként az egyetem sokhektáros területének átellenes végében volt található, jó 6 percnyi sétára...  Kár volt visszaszokni! :) (Ja, sose ne vegyetek USA Gold márkájú cigit, mert nagyon-nagyon szar, bár maradtam volna az európai márkáknál... Itt egyébként államonként változik a cigi ára és a szivarkák nem számítanak lepattant dolognak.)
Utána volt egy program, ami nekem nem nyújtott sok újat, de a hölgy, Cris Doby jó előadó volt és az elérhetősége is jól fog jönni, hiszen a Mott Alapítványnak dolgozik, amely szervezet sok pénzt költ közösségszervezésre...
Ezután a kötelező fotókört követően hazakecmeregtünk, kajáltam és elvittek minket a helyi Tescoba, amit Meijersnek hívnak és kb. 10x akkora, mint amire számítottam. Fotókábelt akartam venni, de az nem volt megfelelő, ezért vettem másik 6 dolgot. Tiszta Amerika, de ettől saját fotóim még rohadtul nem lesznek. :(
Este pedig fél füllel a prezidenciális vitát hallgatva készítettük el a másnap bemutatásra került tsodálatos posztereinket:

szigorú félmosollyal és name-taggel

Ennél többet a csütörtök délelőtthöz nem is tennék hozzá, talán még azt, hogy jó volt a pizza és kaptunk néhány ötletet a fundraisingre Dave Beckwith-től, az öreg róka benyomását keltő öreg rókától, aki érdekes sztorikat mesélve mondott értelmes dolgokat. (Mások szerint a szakálla miatt nyári mikulás, de ők még fiatalok ehhez.) Egyébként itt az emberek tényleg szeretnek sztorizni és bár nem mindegyik egyformán érdekes, nagyon jól tud esni.

Este elmentünk a Magyar Klubba, a Kelet-Toledo nevű munkásnegyedbe. Maga a klub egész jó állapotban és hangulatban volt, de mindenhol magyar-relikviák sorakoztak, még a tálcák is '80-as évekbeli Borsodi felirattal díszelegtek. Ráadásul az International Friendship Night keretében érkező kelet-európai nem-magyar vendégek kedvéért levették a falról a Trianon-térképet is... ;) Ide se csak mulatni jöttünk, gyakoroltunk egy interjúzási technikát szegény klubtagokon és meghallgattunk néhány előadást kishazáinkról.

Steve and me (r-l)

Én jó érzékkel Pista bácsit, vagyis Steve Barthát kérdezgettem ékes angolságommal (nem tud magyarul, csak köszönni), merthogy a mellékelt képnek megfelelően ő volt a csapos. :) Egy ötvenes építkezési kétkezi ex-melós, eléggé tropa az egészsége, de van egy menő Fiat 500 Abarthja (ez a kocsi nagyon miniatűrnek számít itt a behemótok hazájában, a névhasonlóság miatt választotta) és büszke a magyar gyökereire, szívesen visszalátogatna oda, ahonnan 1913-ban leléptek a felmenői. Mondjuk csak annyit tud, hogy valahol a mai Szlovákia területén fekszik a családi birtok. Szóval a konzi amerikás magyarokról alkotott előítéleteimbe pontosan illeszkedett, de nagyot néztem, amikor kiderült hogy nagy Obama-rajongó és szakszervezetesdiben is utazik. :)
Jó volt Balaton-melléki fehérbort szopogatva beszélgetni a többi népekkel is. Szombaton az őrület egy diszkóparti keretében folytatódik a Magyar Klubban.

Esküt szegve jójcakát kívánok, a mai napot majd holnap.

Detroit

Okt.2.:
Csak a mai nap jutott Detroitra, amiből a program telítettsége miatt nem sokat láttam.
Amennyit tudtam a városról, az nagyon nem sok. Amire készültem az ismerősök beszámolója alapján, hogy az autóipar kivonulása miatt egy állandóan csődközeli állapotban, évtizedek óta válságban lévő, ezért a felsőbb osztályok által elhagyott várost találok, ahol a magas bűnözés, sok szemét fog szembetűnni.
Néhány dolgot leírok azért, igyekszem nem sokat szakmaizálni:
- Tényleg elvétve látni fehér embert, nagyon izgalmas érzés volt kisebbségben lenni, ritkán tapasztaltam ezt eddig.
- Nagyon sok mókus volt. :)
- Eszméletlen sok elhagyatott, kiégett, üres lakóház van! És a szegénység miatt sokan élnek hajléktalanul, de gyakorlatilag nincs lakásfoglalás, hmm.
- Viszont a mélyszegény/hajléktalan emberek nagyon hasonló problémákkal küzdenek, mint itthon: adminisztratív jogfosztás (lakcím, választási regisztráció), hatósági önkény, a meglévő, sok esetben rossz minőségű szociális ellátások csökkentése, felelőtlen/felelősségmentes döntéshozatal...
- Középiskolásnak lenni szívás, de lehet küzdeni ellene. Erre volt példa a Youth Voice, a Harriet Tubman Center támogatásával. Harriet sztoriját érdemes elolvasni, bár az amcsiknak kb. 1549 hasonló polgárjogi hősük van az utóbbi 200 évből, ez két nap után már világos. Nehéz egy világvezető kolonizáló hatalom történelemszemléletével felvenni a versenyt, de nekünk nem nagyon van hasonló emberünk... mármint sikeres hős, aki nem lett mentális beteg/öngyilkos élete végére. És mondjuk az utóbbi két évszázadból, szóval Mátyás király nem ér! :)
- Viszont voltunk egy népkonyhán, ahol egy nem túl nagy tálcára 7 fajta kaját pakoltak: kenyér, friss spenót, sütőtökkrém (!), két fajta saláta (!!), báránypörkölt (!!!) és süti. És finom volt. (!!!!!!)
Pictures speak louder than words:

(fotó: Elizabeth Balint)

Azért voltam már pár hazai népkonyhán, de ez nem ugyanaz a szint. Meg a hazai iskolák, börtönök, motelok...
A szolgáltatást nyújtó vallásos szervezet részben maga termelte a zöldségeket és a szolgáltatást igénybe vevőket nemcsak a kertészkedésbe, hanem az érdekvédelembe is bevonta (Detroit Action Commonwealth, számos elemében hasonló a magyar A Város Mindenkié csoporthoz).

De már egy másik hotelban éldegélünk szokás szerint a semmi közepén, Toledo OH, de még az se, hanem Maumee, oh. Egy bevásárlóközpont szomszédságában, az autópálya mellett. Kinézel az ablakon és nem látsz semmit.

háttér

Kicsit írok a keretekről, célokról is.


Cél:
Azért vagyok itt, hogy a közösségszervezésről tanuljak, mert ez a munkám: szegény embereket mozgósítok, hogy csoportot szervezve a saját érdekeiket védjék. (A módszer leírása angolul itt, magyarul érdeklődőknek meg itt.) Az USA-ban kicsit hamarabb elkezdték ezt, nem sok a lemaradás, Alinsky csak 80 évvel előzött meg (a jelenkorról itt egy érdekes blog). Ezért az ő pénzükön demokráciát tanulok, ami szakmai gyakorlatot jelent és kapcsolatépítést. Ja, és még sosem jártam ezen a földrészen. Sem. Egyébként. 

A programban rajtam kívül további 15 fő vesz részt Szlovákiából, Romániából, Bulgáriából és kishazánkból, általában romákkal vagy fogyatékkal élőkkel dolgoznak.


Keretek:
Okt.1.-nov.11., kb. három tucat szervezet...
- Detroit MI 1nap
- Toledo OH 6nap
- Chicago IL 3nap
- New York, NY 24nap
- a maradék meg Washington DC.  

Ja, és tudtátok, hogy Obama fiatalon egy évig közösségszervező volt? Csak rossz nyelvek szerint nem ment jól neki. Na, hát én sem leszek amcsi elnök.

(fotó: Dinók Heni, további fotók sokkal később... :( )

érk

Okt.1.:
Na, hát megérkeztem a tsodálatos Sheraton Hotel Detroitba, ami ne ijedjetek meg, nem a városban van, hanem a reptér mellett. A cél az volt, hogy a semmi közepén legyünk és ez megtörtént. Legalább nem mennek el a báránykák kocsmácskába. :)

Fotók még nincsenek, mert nem szereztem sem a  kölcsöntelefonba sim-kártyát, sem töltőzsinórt a kölcsönfényképezőhöz. Ennyit a felkészültségről.

Az út eseménytelen volt, nem tudtam aludni a tömött KLM gépen BUD-AMS, és szintén nem a tömött Delta gépen AMS-DET viszonylatban, hiába a szuper új nyakpárna... De semmi gond, cserébe olyan iszonyú filmes produkciókat élvezhettem végig (amíg bele nem tekertem persze), mint a Chernobyl Diaries (szép háttér előtt tökéletesen sablonos ijesztgetős-végénmindenkimeghalós szar amerikai izé (not much of a spoiler), vagy a felújított Titánok Harca, amihez azon túl nem fűznék semmit, hogy az eredeti '81-est legalább 127x láttam a TNT-n fiatalkoromban és imádtam a bábok miatt, meg ilyenek. A mellettem ülő ötvenes pali Hobsbawmot olvasott, rosszallóan beszélgetett is velem egy kicsit a filmekről, aztán megnézte a Vasladyt. Hát, így nem vagyok értelmiségi, de neki jobban fájhatott, hogy nem a business sectionben volt. :)

De most kialudtam magam, szarok a jetlagre, jöhet Detroit, aztán a környező területek a kies Toledo városával egyetemben. Most rohanok is, mert az a szabály, hogy aki legkésőbb érkezik, az fizeti az első kört, ami azért 18 főnél számos zöldhasú, nahát csókolom.