A könnyed 2 órás repülőutat átaludtam, hála az előszülinapomra kapott nyakmerevítős párnának. Rám is fért az alvás, az előző éjszakai buli mély nyomokat hagyott bennem. És nem voltam egyedül: hármasban mentünk ki a repülőtérre taxival, de az egyik srác nálam is rosszabbul bírta az éjszakázást. Meg is kellett állni félúton, hogy megváljon az elhasználódott sapkájától...
De 16h körül megérkeztünk és a LaGuardia reptéren már vártak minket a házigazdáink: Mo és Jennifer, a Community Voices Heard nevű szervezet kedves és türelmes munkatársai, melegjogi aktivisták, miegymás. És elindultunk Mo SUV-jával, át a városon először Kelet-Harlembe, ahol a szervezet irodája van. Ott pont egy cigi erejéig álltunk meg és a délutáni csúcsban mentünk tovább a Franklin Delano Roosevelt Drive-on Brooklynba. Hát, két megállóval közel 3,5 órát autóztunk egészen - Mo szerint - Brooklyn legjobb kínai étterméig. Fárasztónak tűnt, de rájöttem, hogy a helyiek a fél életüket utazással töltik A-ból B-be, akár kocsival akár metróval mennek. Azt mondják meg lehet szokni. (A statisztikák mindig hazudnak, de most azt mondják, hogy ez az egyetlen nagyváros az USA-ban, ahol az háztartások többségének nincs autója.)
Az éjszakáimat azóta egy hattagú fiatal aktivistaközösség nappalijában töltöm, van itt minden: queer, hippi, alkoholista, leszbikus, fekete, fehér, latino, egyetemista és kékgalléros dolgozó... És mind nagyon kedvesek velem. A Crown Heightson lakunk, de nem ám a Kingston Avenue-nál, ahol a haszid és mindenféle zsidók laknak, hanem eggyel arrébb, a 4-es metró végállomásánál, a Utica Avenuenál, a West Indies kajáldák árnyékában az Eastern Parkwayen. Sok a szemét, sokan alszanak az utcán is, szóval tisztára mintha otthon lennék, csak vannak fák és nagyon gyakran én vagyok az egyetlen fehér srác az utcán. Kellett 2 nap, amíg megszoktam, de már egyáltalán nem para.
Szóval nem egy gazdag környék, cserébe a srácok összesen $1500-at fizetnek havonta az ikerház feléért. Mondjuk fűtés még mindig nincs, most elment a melegvíz is, viszont van teraszuk és szép a táj a tetőről:
Már az első este kellemes volt: kinn cigiztem a bejáratnál az egyik hostommal, amikor a szomszédban lakó egyik nő szólt, hogy feast van náluk, menjünk már át.
Megismerkedtem a ghánai és brit-guyanai névadási szokásokkal (pl. a második név mindig a születés napjától függ, tehát a hétfőn született fiúknak mind ugyanaz a második keresztneve), ettünk ghánai főtt kukoricát, meg ittunk kis portóit is, nagyokat nevettünk, kellemes volt.
Még három rövid dolgot említek:
- Választás: mindenkit foglalkoztat körülöttem és a legtöbben a kisebbik rosszat fogják választani.
- Kuka: mivel sikeresen visszaszoktam a dohányzásra ($12 egy doboz 20db-os Marlboro) és nem szeretek szemetelni, ezért feltűnt, hogy milyen kevés kuka van az utcákon. Blokkonként 1-2, de azok ilyen robbanásbiztosnak tűnnek, cserébe összegyűjtik az esővizet is.
- NY-ban egész sok az európai autó, és nem csak a luxusból.
De 16h körül megérkeztünk és a LaGuardia reptéren már vártak minket a házigazdáink: Mo és Jennifer, a Community Voices Heard nevű szervezet kedves és türelmes munkatársai, melegjogi aktivisták, miegymás. És elindultunk Mo SUV-jával, át a városon először Kelet-Harlembe, ahol a szervezet irodája van. Ott pont egy cigi erejéig álltunk meg és a délutáni csúcsban mentünk tovább a Franklin Delano Roosevelt Drive-on Brooklynba. Hát, két megállóval közel 3,5 órát autóztunk egészen - Mo szerint - Brooklyn legjobb kínai étterméig. Fárasztónak tűnt, de rájöttem, hogy a helyiek a fél életüket utazással töltik A-ból B-be, akár kocsival akár metróval mennek. Azt mondják meg lehet szokni. (A statisztikák mindig hazudnak, de most azt mondják, hogy ez az egyetlen nagyváros az USA-ban, ahol az háztartások többségének nincs autója.)
Az éjszakáimat azóta egy hattagú fiatal aktivistaközösség nappalijában töltöm, van itt minden: queer, hippi, alkoholista, leszbikus, fekete, fehér, latino, egyetemista és kékgalléros dolgozó... És mind nagyon kedvesek velem. A Crown Heightson lakunk, de nem ám a Kingston Avenue-nál, ahol a haszid és mindenféle zsidók laknak, hanem eggyel arrébb, a 4-es metró végállomásánál, a Utica Avenuenál, a West Indies kajáldák árnyékában az Eastern Parkwayen. Sok a szemét, sokan alszanak az utcán is, szóval tisztára mintha otthon lennék, csak vannak fák és nagyon gyakran én vagyok az egyetlen fehér srác az utcán. Kellett 2 nap, amíg megszoktam, de már egyáltalán nem para.
Szóval nem egy gazdag környék, cserébe a srácok összesen $1500-at fizetnek havonta az ikerház feléért. Mondjuk fűtés még mindig nincs, most elment a melegvíz is, viszont van teraszuk és szép a táj a tetőről:
 |
| Na, ki ismeri fel a híres felhőkarcolókat a láthatáron? |
Már az első este kellemes volt: kinn cigiztem a bejáratnál az egyik hostommal, amikor a szomszédban lakó egyik nő szólt, hogy feast van náluk, menjünk már át.
Megismerkedtem a ghánai és brit-guyanai névadási szokásokkal (pl. a második név mindig a születés napjától függ, tehát a hétfőn született fiúknak mind ugyanaz a második keresztneve), ettünk ghánai főtt kukoricát, meg ittunk kis portóit is, nagyokat nevettünk, kellemes volt.
Még három rövid dolgot említek:
- Választás: mindenkit foglalkoztat körülöttem és a legtöbben a kisebbik rosszat fogják választani.
- Kuka: mivel sikeresen visszaszoktam a dohányzásra ($12 egy doboz 20db-os Marlboro) és nem szeretek szemetelni, ezért feltűnt, hogy milyen kevés kuka van az utcákon. Blokkonként 1-2, de azok ilyen robbanásbiztosnak tűnnek, cserébe összegyűjtik az esővizet is.
- NY-ban egész sok az európai autó, és nem csak a luxusból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése