Washington DC

Ez már a negyedik nap a székesfővárosban, ami meglehetősen kisvárosi New York után. Vannak széles utcák (nem utak), nagy parkok... (fotók később)
Voltunk a keddi szabadnapon a Capitoliumnál.
Kaptunk tourt a Kongresszusi Könyvtárban (Gutenberg biblia és olcsó misztika, az Amerikában ősinek számító épület tele van elég egyszerű, de ezért élvezetes szimbólumokkal) és 41 percet voltunk az Amerikai Indiánok Múzeumában is. Itt az épület sokszor érdekesebb volt a kiállításnál, mert utóbbi ritkán érintett számomra érdekes társadalmi kérdéseket, pl. szegénység vagy a devianciák, mint alkoholizmus, drogfüggőség, pedig ezek erősen hozzákötődnek a rezervátumokban élő indiánokhoz az USA-ban. Inkább a szokásos "ilyen ruhákat hordtunk régen, de ma már senki se veszi fel" dolgok voltak, ami azért néha, pl. a kihalt nyelvek számbavételénél elérte az ingerküszöbömet... A kiállítások sokszor érezhetően kompromisszumokon alapultak: nem ítélték el egyértelműen, legalábbis eléggé határozottan a vérségi alapon történő kiválasztást (ti. az számít indiánnak, aki elég indián felmenőt tud felmutatni). Így vannak teljes, fél és negyedvérűek. Elég hátborzongató.
Voltunk magában a törvényhozás épületében is. (Nem volt nagy spász, láthattuk, hogy hol unatkoznak az amerikai politikusok, nem tudom, nem nagyon fogott meg 4 motozás után az üres ülésterem.)

Viszont kedd délután átköltöztünk egy hatalmas Marriott hotelbe a tulajdonképpeni külvárosba, ahol gőzerővel folyik a lezáró konferencia. Az esemény a tőle elvárható izgalommal és hatékonysággal folyik, szerintem nekem a vártnál is kevesebb hasznot hozva... Na nem baj, legalább kiosztottam és begyűjtöttem a kötelező networkölésnél néhány névjegykártyát. Ilyen szép vagyok ekkor:

A szokásos ronda kép rólam

Most éppen kicsit semminek semmi értelme és haza akarok menni. És boldog születésnapot.

Sandy után

Jól vagyok, minden oké.
Az élet lassan visszatér a megszokott kerékvágásba, elindulnak a metrók is, mert anélkül ez a város halott. Manhattan déli részében még mindig nincs áram (részint mert lezárták, részint mert robbant az erőmű egyet), a vonatok észak és New Jersey felé jópárnapig egyáltalán nem, dél felé hétfőtől indulnak... A repülők nagy késésekkel, de járogatnak.

Ez talán a 6th Avenue - 23rd Street sarka, a Midtown kellős közepe Halloween éjszakáján - kísérteties

Tegnap egy ebéddel és egy kávéval megszakítva szűk 10 órát vett igénybe, hogy a cuccaimat elhozzuk Bed-Stuyból ide, Nyugat Harlembe. Sokat sétáltunk, vártunk a buszra, kicsit szürke-taxiztunk is... És ennyit az utóbbi 2 évben nem buszoztam, mint tegnap. Legalább ingyen volt. :)
A bennszülöttek is csak kóvályogtak az elsötétedett belvárosban, mert senki sem használja a buszokat ilyen távolságban, hiszen lassúak, minden sarkon megállnak és inkább egy fajta szociális intézményként működnek (aki tud rendesen járni, az metrózik).

Viszont tényleg megtanult összezárni ez az otromba nagy város.
Az emberek extra figyelmesek és kedvesek voltak, erre ez a két sztori emlékeztet:
Induláskor épp szállnánk fel a 4. buszra a harlemi 145. utcánál, mert mindegyik tele van. Egy nő babakocsival telefonál, hogy majd' egy órája vár. Egy férfi megpróbál átvágtatni rajta és gyermekén, majd hangos óbégatást fejleszt üvöltözéssé. A megállóban a buszra váró emberek egyöntetűen próbálják nyugtatni az idegbeteg embert kellő erélyességgel, mire az folytatja a szitkozódást és felmegy a buszra. (Needless to say, mi jó k-európaiként fülünket-farkunkat behúzva osonunk az események mellett.) Ott is megkapja a magáét egy nagydarab fekete palitól, hogy hogy beszélhet így, pláne egy kisgyerekes nővel, aminek hatására megfutamodik és gyalog folytatja útját. Tehát az emberek ellenálltak a bystander-szerepnek, ami azért nem mindennapos itt sem.

A buszozás azért is tartott ilyen sokáig, mert visszafelé több, mint 1 órát vártunk részben a Union Square-en, részben a 3. sugárúton különböző buszokra. Nagyon durva volt a szinte teljesen sötét belvárosban a meg nem érkező buszra várni... A rendőrök nem tudtak semmit (kicsit nyomni kellett őket, hogy egyáltalán akarjanak tudni valamit), az mta.info lehalt, a telefonjuk is (már akinek volt térereje). Végül persze egy jófej helyi pasi sietett segítségünkre, még kölcsönadott zseblámpát is, amíg el nem jutottunk a 6. sugárúthoz, ahol 10p múlva jött végre egy busz. Onnan márcsak 100 utcát kellett felbuszozni. 13:51-kor indultunk és 23:27-kor értünk haza.  

Már megszoktam, hogy ronda képeket posztolok magamról

Bed-Stuy

Ez egy régi bejegyzés, de végre eljutottam oda, hogy feltöltsem a fotókat.
Szóval 12 napja át is költöztem egy teljesen másik helyre, de valójában csak 7 buszmegállóval északabbra. Crown Heights nyugat-karibi és szegény feketék által lakott közössége után ez már Bed-Stuy, azaz Bedford-Stuyvesant, jól láthatóan közép-osztálybeli, főként feketék által lakott negyed (bár elég sok befalazott lakást látni). Ja, volt saját szobám, melegvíz, és két fürdőszoba 4 emberre... Sok híres rapper származik innen, de mostanában nem hallani a fegyverek ropogását (legalábbis azon a környéken, ahol én éltem).
Egy igazi brownstoneban laktam:

Brownstone

Lots o' brownstones

És az utolsó időszakra egy cukorfalat hálótársam is akadt Hugo személyében:

Igen, ebben a nem túl nagy ketrecben aludt. Meg néha a párnámon, a kis szemét.

És pörögnek a napok, eszméletlen sebességgel.

Tölcséres Sziget és Vilmosvár

Sok félkész írásom van itt talonban, de most Tessza szobájában ülök, a gépem Brooklynban a képekkel... Pedig már kétszer költöztem, amiről meg akarok emlékezni, de most jön Sandy (vagy ahogy Halloweenra utalva itt hívják a bájos újságírók: Frankenstorm), a hurrikán, ami izgalmassá teszi a holnapi hétfőt, de már kicsit a mát is.
Ma voltunk Coney Islanden, ami Brooklyn egyik legdélebbi részén van az óceán felé. Elég vicces hely, híres az óceánparti régi vidámparkjáról és a mögötte húzódó szocbérlakás-tömbökről:

Direkt nem fekete-fehér, mert az már annnnnyira lejárt

Mivel már kőröztek a parti őrség emberei kocsikkal és erősödött a szél, csak pár percre ugrottunk ki a frissiben lezárt mólóra. Mit lehet tenni, mókáztunk.

Introducing the new hat

Újratervezés Nathan's féle sajtos krumplival

És aztán a parton, a boardwalkon is elengedtük magunkat:

Igen, a pálmafa a lényeg

Aztán elsétáltunk az erősödő szélben a szomszédos Brighton Beachre, ahol szinte kizárólag oroszok élnek és minden oroszul van kiírva a magasvasút alatt...

Egyébként letérve a főútról egy alsó-középosztálybeli negyed tárult a szemünk elé romos kisházakkal és Nicu kedvencével:

Baby Jesus

Utána átmentünk Williamsburg haszid zsidó negyedébe, ami elég fura, kissé ijesztő élmény volt. Az emberek mind nagyon hasonlóak voltak (kendő- és parókadivat a házas nőknél), az üzletekben csak nagyon hasonló, kizárólag fekete ruhákat árultak és eléggé kinéztek ám minket... (ezért fotókat sem csináltunk) Viszont érdekes élmény volt és mivel ott szatmári zsidók élnek, ezért végre igazán hazai jellegű kaját ettünk: káposztás tészta és gulyás.

Végül kb. az utolsó metrókkal értünk vissza és azóta itt csücsülünk Tessza szobájában és várjuk az eseményeket. Fenn vagyunk Nyugat-Harlem egy dombján, a Broadway mellett. Rendesen bevásároltunk, ezért holnap sós és édes palacsontát fogunk csinálni, juhéj!
Beszámolok majd az eseményekről.

Tominak

Erről a két képről te jutottál eszembe:

Szelíd (?) motorosok át a piroson @ Worth - Centre

Federal Reserve - ha emlékszel még a Die Hard 3.-ra

New York, NY - első lépések

A könnyed 2 órás repülőutat átaludtam, hála az előszülinapomra kapott nyakmerevítős párnának. Rám is fért az alvás, az előző éjszakai buli mély nyomokat hagyott bennem. És nem voltam egyedül: hármasban mentünk ki a repülőtérre taxival, de az egyik srác nálam is rosszabbul bírta az éjszakázást. Meg is kellett állni félúton, hogy megváljon az elhasználódott sapkájától...
De 16h körül megérkeztünk és a LaGuardia reptéren már vártak minket a házigazdáink: Mo és Jennifer, a Community Voices Heard nevű szervezet kedves és türelmes munkatársai, melegjogi aktivisták, miegymás. És elindultunk Mo SUV-jával, át a városon először Kelet-Harlembe, ahol a szervezet irodája van. Ott pont egy cigi erejéig álltunk meg és a délutáni csúcsban mentünk tovább a Franklin Delano Roosevelt Drive-on Brooklynba. Hát, két megállóval közel 3,5 órát autóztunk egészen - Mo szerint - Brooklyn legjobb kínai étterméig. Fárasztónak tűnt, de rájöttem, hogy a helyiek a fél életüket utazással töltik A-ból B-be, akár kocsival akár metróval mennek. Azt mondják meg lehet szokni. (A statisztikák mindig hazudnak, de most azt mondják, hogy ez az egyetlen nagyváros az USA-ban, ahol az háztartások többségének nincs autója.)

Az éjszakáimat azóta egy hattagú fiatal aktivistaközösség nappalijában töltöm, van itt minden: queer, hippi, alkoholista, leszbikus, fekete, fehér, latino, egyetemista és kékgalléros dolgozó... És mind nagyon kedvesek velem. A Crown Heightson lakunk, de nem ám a Kingston Avenue-nál, ahol a haszid és mindenféle zsidók laknak, hanem eggyel arrébb, a 4-es metró végállomásánál, a Utica Avenuenál, a West Indies kajáldák árnyékában az Eastern Parkwayen. Sok a szemét, sokan alszanak az utcán is, szóval tisztára mintha otthon lennék, csak vannak fák és nagyon gyakran én vagyok az egyetlen fehér srác az utcán. Kellett 2 nap, amíg megszoktam, de már egyáltalán nem para.
Szóval nem egy gazdag környék, cserébe a srácok összesen $1500-at fizetnek havonta az ikerház feléért. Mondjuk fűtés még mindig nincs, most elment a melegvíz is, viszont van teraszuk és szép a táj a tetőről:

Na, ki ismeri fel a híres felhőkarcolókat a láthatáron?

Már az első este kellemes volt: kinn cigiztem a bejáratnál az egyik hostommal, amikor a szomszédban lakó egyik nő szólt, hogy feast van náluk, menjünk már át.
Megismerkedtem a ghánai és brit-guyanai névadási szokásokkal (pl. a második név mindig a születés napjától függ, tehát a hétfőn született fiúknak mind ugyanaz a második keresztneve), ettünk ghánai főtt kukoricát, meg ittunk kis portóit is, nagyokat nevettünk, kellemes volt.

Még három rövid dolgot említek:
- Választás: mindenkit foglalkoztat körülöttem és a legtöbben a kisebbik rosszat fogják választani.
- Kuka: mivel sikeresen visszaszoktam a dohányzásra ($12 egy doboz 20db-os Marlboro) és nem szeretek szemetelni, ezért feltűnt, hogy milyen kevés kuka van az utcákon. Blokkonként 1-2, de azok ilyen robbanásbiztosnak tűnnek, cserébe összegyűjtik az esővizet is.
- NY-ban egész sok az európai autó, és nem csak a luxusból.

Chicago 2.

Hát ennél izgalmasabb címet viselő bejegyzést is olvastatok már, ez tuti, de legalább informatív.
Na, most megmozgattam az agyamat kicsit, hogy felidézzem, mit is csináltunk Chicagoban a másik két napon, mielőtt idejöttünk New Yorkba.

Erre jutottam:
Voltunk a National People's Action nevű 40 éve működő ernyőszervezetnél, ami 29, főként keleti parti és közép-nyugati államban tevékenykedő közösségszervező csoportot tömörít. A fundraisingért felelős vezető, Jeff Pinzino tartott nekünk előadást a szervezetéről és a közösségszervezés chicagoi történetéről.
Előbbivel kapcsolatban nekem a legérdekesebb dolog az volt, hogy a tagszervezetek mérettől és helyzettől függően hajlandóak (Jeff által jelképesnek nevezett) $500-$3500 közötti éves tagdíjat fizetni, amiért cserébe valódi szolgáltatásokat kapnak. Persze nem ebből él meg a szervezet, hanem az USA-ban elterjedtnek tűnő magánalapítványok adományaiból és pályázataiból, de csinálnak adománygyűjtő eseményeket is.
Történetileg meg az egyébként egész fiatal nagyváros mindig is sok kétkezi (kékgalléros) dolgozót vonzott és nyomott el, amivel szemben komoly mennyiségű erőfeszítést fejtettek ki. Ennek első lenyomata az 1886-os Haymarket Riot volt, amikor is a munkások a 8 órás munkanapért tüntettek. Ez már akkor is elérhetetlennek tűnt... :) Egyébként vérengzésbe torkollott a dolog, ennek köszönhetjük a világszerte ünnepelt május elsejét, mint a munka napját. Egyébként ez az USA-ban nem munkaszüneti nap!
Később kiemelte helyi viszonylatban (a blogomban már citált) Saul Alinsky tevékenységét (1930-as évek), Martin Luther King beszédét (1966), Harold Washington polgármesterré választását (az első nagyvárost vezető fekete polgármester, nevét most egy belvárosi könyvtár is őrzi, megválasztása egy egyébként is fontos évben történt, 1983), az Immigrant Mega Marches-t (2006), és persze a két slágert: Obama megválasztását és az Occupy mozgalmat is.
(Kicsit sok lesz a szöveg, ezért felüdülésként random képeket dobálok be. Nem, nem használok photoshopot. Igen, szeretem a felhőkarcolókat. Egyébként alig léptünk ki Chicago belvárosából.)

Ezzel mit akar mondani a művész?

Egy nagyszerű szerkesztési fogásként kifelejtettem a Jeff által felsoroltakból Jane Adams Hull-House-át, ahova ezt követően látogattunk el.

Ez az 1889-ben alapított intézmény eredetileg egy, de csúcspontján számos épületből álló komplexum névadójának, Jane Addamsnek köszönhetően több évtizeden keresztül szolgálta bevándorlók hadát. Felső-középosztálybeli jótékonykodásból világmegváltó szándék nőtt ki, de a korabeli felmérésekből látszik, hogy az osztálystruktúra az intézményben élők között is fennmaradt: a színesbőrű szegények elkülönült helyen éltek a többi szegénytől. Hát, nem könnyű megmenteni a világot.

A Hull-House ma múzeumként működik és a University of Illinois at Chicago területén van, ahova később visszalátogattunk, hogy az Institute for Policy and Civic Engagement nevű részleg vezetőjével beszéljünk. Joe Hoereth az egyetemek társadalmi mozgósításban és változásban betöltött ill. betöltendő szerepéről beszélt. Érdekes volt látni, hogy ott legalább ők egyensúlyoznak a szakpolitika és a politika határvonalán, ellentétben pl. a 376 éves ELTE-vel, aminek legtöbb részéről - legalábbis amíg odajártam - igyekeztek hermetikusan kizárni a politikát. Mondjuk ez a tény lehet valami összefüggésben azzal, hogy az egyetem Bölcsészettudományi Karának Hallgatói Önkormányzatának egykori ifjú titánjai túlnyomórészt a Jobbikban ülnek ma...
Beszélt még a társadalmi részvétel érdekében létrehozott (a nehezen kipréselt adatok szerint párszáz ember által látogatott) honlapjukról és a közösségi média szerepéről a mozgósításban. Hát, nekem ezek a dolgok nem voltak túl sokatmondóak, talán azért mert főként hajléktalan és szegény emberekkel dolgozom. A nyáron közel 120 közmunkással beszéltem és kettőjüknek van emailje.

Tumultousity for an Eastern-European

És mivel imádom a felhőkarcolókat, ezért felmentünk a SkyDeckbe is, ami a Willis (ex-Sears) Towerben található. 103. emelet, voltak ostoba hűtőmágneses mütyűrök is, de a lényeg a kilátás:

A kép Dinók Heni munkája, és még hozzá tartozik egy pár láb is

Az utolsó este még bulizni is voltunk egy élőzenés helyen. Nagyon jól éreztük magunkat, de ezer szónál többet mond ez a fotó:

Nem mondom, hogy nem direkt volt, de még határozottan az italok előtt

A lila mellényes bolgár fiú előző nap kapott egy emailt, hogy politikus lesz a hazájában. Én szerintem nem. Már a fotó alapján. Azért megnézem a spam foldert.